A hit útján

/Előzetes/

Utáltam az életem. Tizenkét éves koromtól kezdve azon voltam, hogy minél károsabb dolgokkal ártsak magamnak. Utáltam mindenkit aki csak hozzám szólt, így nem volt meglepő ha összeverekedtem, olyanokkal, akik amúgy semmit se ártottak nekem.

Apám tehetetlenül nézte önpusztításom. Én voltam az ő szégyene. Az őrsön mindenki ismert, de nem arról, hogy önszántamból, jókedvűen látogatom meg szinte minden nap az apámat. A kollégai, mindig bevittek, de mivel kiskorú voltam nem tehettek semmit se ellenem.

Tizennégy évesen kezdtem el dohányozni, rá egy évre meg alkoholizálni. Éjszakákat töltöttem, rossz társaságban, és bár utáltam őket is megmaradtam köztük, mert így biztosítva volt az a lehetőség, hogy valaki megöljön közülük. Igaz nagyon nem sokáig voltam egy társaságban, mivel apám folyton költözött át egy másik városba, de azok az idők nem maradtak nyomtalanul.

Az iskolában mindig is féltek tőlem. Nem csodálom. Rendszeresen kondiztam, és az átlag magasságnál is magasabb voltam. Ki se kellett húznom magam, hogy nagyobbnak tűnjek. Ha ültem akkor is magasabb voltam, mint a tanáraim többsége, így nem nagyon tudtak a tanárok tekintélyt szerezni maguknak.

Az életem akkor változott meg, mikor betöltöttem a tizenkilencet. Év elején érkeztem az iskolába. elégé kilógtam a sorból, és nem csak a magasságom miatt. Két évvel idősebb voltam a többieknél. Tanulmányi eredményeim a magatartásomtól függetlenül jó volt. Már az első nap sikerült megfélemlítenem az osztály pedig csak bemutatkoztam. A tanár leghátra ültetett a magasságom –és nem kell mondanom a magatartásom- miatt. Mellettem egy viszonylag magas lány ült. Sápadt bőre, hosszú barna haja, és csillogó kék szemei voltak.

Míg mindenki próbált úgy csinálni mintha ott se lennék, ő csak felém fordult, és mosolyogva a kezét nyújtotta.

-Szia Nime vagyok-mutatkozott be.

Ez volt a forduló pont az életemben.