Megérte

A bot megint csattant a hátamon. Összeszorítottam a fogaim, majd még szorosabban fontam össze a karjaimat. Újabb ütést éreztem a hátamon, de nem érdekelt. Talál életemben először vertek azért, mert megvédtem valakit egy támadástól. Igazából, megtehettem volna, hogy megfordulok, és kiveszem a férfi kezéből a botot, de mivel láttam a kést a másik kezében inkább nem kockáztattam, hogy szabadon hagyom az utat Niméhez. A lány remegő tagokkal kapaszkodott az ingembe, közbe könnyes szemmel nézett rám.

Két napja engedték ki a kórházból. Éppen haza felé tartott a gyüliből mikor összefutottunk. Eddig nem is lett volna gond, de váratlanul megjelent a két férfi akik két héttel ezelőtt megtámadták. Persze nem voltak egyedül. Mint kiderült már várták, hogy felbukkanjak, hiszen megfosztottam őket anno az áldozatuktól. Egészen addig védekeztem, és vissza támadtam, míg meg nem láttam a kést az egyik kezében. Nem akartam, hogy bármelyik is közelebb kerüljön a lányhoz, így inkább a falhoz szorítottam, és a testemmel védtem, miközben a botok sorra csapódtak a hátamra.

-Na jó mit szóltok ehhez- mondta az egyik férfi, és izomból a vádlimba taposott, mire megroggyant a térdem.

Nimét még szorosabban húztam magamhoz, és próbáltam továbbra is megtartani magam. A férfiak röhögtek. Jenny a lány háta mögött felmordult, de mozdulni nem tudott, mivel őt is a falnak szegeztem. A férfiak kezdtek túl menni a normális határon.

-Rendben verjetek szét, de a lány hadd menjen el!-mondtam mérgesen, mert nagyon nem akartam, hogy Nime végig nézze ahogy szétvernek.

-Még mit nem. A lány lesz a desszert!

Nime gyengéd ujjait éreztem azt államon, mire lenéztem rá, és próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.

-Nem hagyom-súgtam neki, mire egy könnycsepp gördült le az arcáról.

A szívem össze szorult. Egy erősebb ütés érte a hátam, mire kiszaladt belőlem egy halk nyögés.

-Elég legyen!-mondta a késes fickó.- Mostantól remélem nem avatkozol bele a dolgainkba -mondta.

Nem válaszoltam. Lehajoltam, és a homlokom Nime feje búbjára támasztottam. Hallottam, ahogy eltávolodnak a férfiak, majd miután a hangok elhalkultak a lábam felmondta a szolgálatot.

-Krisz!-mondta Nime aggódva.

Kezével megtámasztotta a mellkasom, miközben ő is letérdelt.

-Jól vagy kicsi lány?-kérdeztem lihegve.

-Én igen, de te... Ez miattam van -mondta könnyes szemmel.

-Na...

Letöröltem a könnyet a szeméből.

-Nem bánom, hogy két hete megvédtelek ezektől a barmoktól...

-Ne beszélj csúnyán-mondta, mire elnevettem magam.

-Jaj te.

Megborzoltam a haját, mire értetlenül nézett rám.

-Krisz- mondta, mire csak mosolyogni tudtam, bár a hátam, és a karom egyre jobban fájt.

Ő rögtön észre vetet, hogy nem vagyok jó, mert óvatosan neki támasztott a falnak, majd a zsebében kezdett kotorászni.

-Ani szia csak te vagy otthon?-kérdezte remegő hangon, mikor valaki felvette a készüléket a vonal másik felén.

Biztos voltam benne, hogy az apukája átvette a vonalat, mert Nime nemsokára bemondta a pontos címet, majd le tette. Tekintete ideges volt és láttam rajta, hogy mindjárt sír. Bár fájt a karom felemeltem, és megérintettem az arcát.

-Mosoly!- mondtam, és csak vigyorogtam.

Nem tudott válaszolni, mert egy ezüst BNW parkolt le mellénk, majd kiszállt az apukája. Alig mért végig minket, majd segített Nimének, és felállított.

-Ma jobb ha nálunk maradsz. Gondolom nem akarsz kórházba menni, de az orvosi felügyelet kell-mondta, majd segített beülni a kocsiba.

Nime mellém ült, Jenny pedig ő mellé. A lány keze remegett, így gyengéden rá tettem a kezem az övére.

Rám nézett. Tekintete aggodalommal tele volt. Csak néztem rá, mire nagy levegőt vett. Látszott rajta, hogy kezd megnyugodni.

Apukája segítségével bevitt a házukba.

-Mi történt?-kérdezte, miközben leültet a földre, és megkért, hogy vegyem le a felsőm.

-Az elején kezdjem?-kérdeztem nevetve.

-Igen-mondta.

Hangja ideges volt, de mikor a hátamhoz ért, nem éreztem feszültséget benne.

-Két hete pénteken haza felé sétáltam, mikor kutya ugatást hallottam. Mikor befordultam az utcába láttam, hogy két férfi megtámadta Nimét, bár igazából akkor még csak a falhoz szorították. Akkor ott megvertem a kér férfit, Nimét meg haza kísértem. Arra nem számítottam, hogy ezek megakarnak verni. Ma megint véletlenül találkoztam össze Nimével. Ugyan azon az utcán mentünk, mikor a két férfi nem tudom hány társával együtt felbukkant.

Egészen addig míg meg nem láttam a kést a banda vezére kezében védekeztem, és közben igyekeztem Nimét a hátam mögött tudni, de akkor úgy döntöttem ne kockáztatok. Valószínűleg kicsi miatt nem vertek még jobban össze-mondtam.

Rá néztem Nimére. Nagyon rossz volt őt látni ö, hogy össze van törve, de ugyan akkor meglepődtem. Ő ott térdelt mellettem, és miközben az apja a zúzódásaimat, és a nyílt sebeimet tisztította, kezeit összekulcsolta, és imádkozott.

Látszott rajta, hogy szenved, de ahogy teltek a perceg, látszott rajta, hogy megnyugszik. Keze nem remegett már, és a levegőt is normálisan vette. A szeme sarkából azért legördült, egy könnycsepp, amit szívem szerint rögtön letöröltem volna, de ekkor felnézett, és halvány mosoly jelent meg a száján. Viszonoztam a mosolyt, mire láttam rajta, hogy még jobban érzi magát.

-Na meg is vagyunk. Ma este azért ne menj haza! Édesapád számát elmentettem a múltkor tehát szólok neki, hogy itt alszol. Viszont sajnos a nappali hamarosan egy baráti összejövetel helyszíne leszel, szóval itt nem aludhatsz.

-Majd alszik a kanapén nálam-mondta Nime szemlesütve.

-És te akkor hol alszol?

-A földön, mint mindig-hangzott a felelet.

-Miért szereted azt a szőnyeget annyira? Na jó lábra bírsz állni?

Igyekeztem rá nehezedni a lábamra, de az nem engedelmeskedett. Nima apukája felsegített, majd lassan felmentünk az emeletre. Anabel a kezembe nyomott egy kupacot amiben pizsama és tiszta fehérneműk voltak. Megköszöntem, majd átöltöztem.

Mikor végeztem csak ültem a megágyazott kanapén, közben Nime szobáját néztem. A falon nagyon jó rajzok voltak. A polcokon töménytelen mennyiségű könyv volt látható, és itt-ott feltűnt egy-egy kép is.

Nime pizsiben jött be a szobába, majd az ágyáról levette a párnáját, és a takaróját, majd a kanapé előtt lévő vastag szőnyegre tette.

-Alszok én a földön. Miért nem az ágyon alszol?-kérdeztem.

-Kicsi az ágy nekem, és még nem volt alkalmunk nagyobbat venni-mondta.

Felnevettem, mire a hátamba bele nyilallt a fájdalom.

Tudtam, hogy ezt még napokig érezni fogom, de nem bántam, hiszen Niméért vállaltam.