A visszaszámlálás kezdete

Másnap arra keltem, hogy hangokat hallok. Az egyikben felismertem Nime apukája hangját, a másik meg valószínűleg egy orvos volt.

-Sajnálom Max. Ha nem kap hamarosan új szívet nem hiszem hogy megéli a jövő nyarat. Nincs már több mint fél éve-mondta az orvos, mire ösztönösen megszorítottam a lány kezét.

-Tudom. Csoda, hogy eddig kibírta-mondta nagy sóhajtással a férfi.-Köszönöm, hogy itt voltál pénteken is.

-Szívesen. Azt tanácsolom, hogy próbáljatok minél több örömet szerezni neki, valamint tudom, hogy nem vagy vallásos, de imádkozhatnál, hogy ne szenvedjen a maradék időben.

-Tudod, hogy nem vagyok vallásos ember. Nem tudom meg érteni, hogy tudnak olyasmiben hinni a hívők amit nem is látnak.

-A lányod is hívő-mondta a férfi.

Max elhallgatott, de tudtam, hogy mi a véleménye. Igaz a lányát elfogadja, mert vallásos, de másokról továbbra is azt gondolja, hogy nekik semmi okuk nincs olyasmiben hinni, amit nem látnak.

-Ugye ha felébred megmondanád neki, hogy otthon vagyok, és figyelek Anabelre?

-Nem bírja már idegileg igaz?

Nem hallottam, hogy mit válaszol Max mivel kimentek a szobából. Éreztem ahogy egy könnycsepp végig folyik az arcomon, így letöröltem. Ahogy elhúzom a szemem előtt a kezem megláttam, hogy Nime engem néz. Tekintete arról árulkodott, hogy megakart kímélni attól, hogy tudjam.

-Mindent hallottál?-kérdezem halkan, mire lassan bólint.

Vékony ujjai finoman megmozdultak, majd szinte erőtlenül szétnyitották az én ujjaimat. Mikor rá jöttem mit szeretne önként is szétnyitottam őket. Nime keze erőtlenül szorított rá az enyémre, de a mosolyába több erő volt. Már nyitottam volna a számat, hogy kérdezzek tőle valamit, de ekkor már meg is kaptam a kérdésre a választ.

Óvatosan kihúztam a Bibliát a párnája alól, majd a bejelölt résznél kinyitottam. A századik Zsoltárnál volt bejelölve.

-Nem a magunk ura vagyunk igaz?-kérdeztem.

A könyvet vissza tettem a párnája mellé, majd felültem az ágy szélére. Nem szóltam, és próbáltam nem arra gondolni, hogy hamarosan meg is halhat. Miközben ott ültem bejött egy orvos, és megkért, hogy míg megvizsgálja Nimét addig menjek ki.

Mivel éppen akadt elintézni való dolgom kimentem egy fél órára. Lementem a büféhez, és csak akkor jöttem rá, hogy nincs is pénz nálam. Furcsa, de pont volt húsz forint a zsebembe, így tudtam venni egy kiflit, amit még ott el is fogyasztottam.

Már a folyosó végén hallottam a kutya morgást. Mivel ez nem egy német-juhász hangja volt idegesen futottam a kórterembe. Lesokkoltam, mikor megláttam Roxy és Jeny helyzetét. A két kutya látszólag egymásra morgott, de ugyan akkor semmi fenyegetés nem volt bennük, csak szimplán játszottak. A hatalmas fekete Labrador ugrott, de a német-juhász gyorsabb volt.

-Hát te hogy kerülsz ide Roxy?-kérdeztem kacagva, közben szétválasztottam őket.

-Jenny hozta be, hogy hogy került ide azt nem tudom, de jött egy leveled-mondta Nime.

Mikor felé fordultam, láttam, hogy időköznem le vették róla a lélegeztető maszkot, és valaki felültette. A haja a vállára omlott, közben kiemelte, hogy mennyire sápadt is az arca.

-Hogy hogy kaptál infúziót?-kérdeztem.

-Nem marad meg bennem a szilárd táplálék-mondta, majd jelezte, hogy üljek le.

Mikor mellé ültem a vállamra hajtotta a fejét, én meg megfogtam a kezét.

-Fél év-súgtam öntudatlanul.

-Ne gondolj rá-mondta.

Megfogta a kezem, majd hallottam, hogy légzése egyenletes szuszogássá alakul.