A nyugalom, melyet eddig nem ismertem

Egész szombaton idegesen járkáltam a szobámba. Nem tudom, mi zavart ennyire, de mintha kerestem volna valamit. Már mindent felforgattam.

A kicsomagolatlan dobozaimat kihúzogattam az ágyam alól, majd mindent kipakoltam belőle. Egy kép hangosan csattant, a falon, mikor hozzá vágtam. Az üveg szilánkokra tört. Mivel nem akartam belelépni a törmelékbe feltakarítottam, de a képet nem vettem fel a földről.

Tovább dobáltam a dolgaim, majd a kezembe akadt egy könyv. Régi kiadás volt, és ahogy kinyitottam láttam, hogy anyukám neve van benne. Majdnem a falhoz vágtam azt is, mint a képet, de nem bírtam meg tenni.  Helyette fogtam és feltettem az íróasztalomra, majd felsóhajtva, elkezdtem rendet tenni a szobámban.

-Te beteg vagy?-kérdezte a délután apám, mikor hazajött az őrsről, és én még mindig pakoltam.

-Nem tudom, lehet.

-Két hete ki kellett volna csomagolnod. Jobb később mint soha, de biztos, hogy jól vagy?

-Igen miért?-kérdeztem.

-Még nem voltál a rendőrségen -mondta.

Értettem mire gondolt, de nem találtam magyarázatott a viselkedésemre. Apa lehajolt, majd felvette a képet a földről. Nem szólt semmit, csak a könyvre tette.

-Ezt hogyhogy nem vágtad a falhoz?-kérdezte mikor felismerte a könyvet.

-Nem tudom. Áh végem van!

-Azt látom, hogy nagyon ki vagy. Mondjuk örülök neki, hogy nem balhézol, bér azért kíváncsi vagyok, vajon mit csináltál a karoddal, és ki kötötte be.

Erre inkább nem válaszolhattam. Rég volt, hogy egyáltalán ennyit beszéltünk. Valahogy örültem neki, hogy most csak úgy viszonylag normálisan beszélgetünk, azonban annyira még nem oldódott fel bennem a harag iránta, hogy Niméről beszéljek neki. Szerencsére nem kérdezősködött, csak kiment, miután megmondta, hogy mi lesz a vacsora.

Néhány percig  még járkáltam a szobámban, majd kimentem az erkélyemre. A nap már lemenőben volt. A fülem halk zongora szó ütötte meg. Soha nem szerettem a klasszikus zenét, de akkor ott valahogy vonzott az ismeretlen ritmus, hogy hallgassam. Próbáltam megkeresni, hogy merről jöhet a hang, így forgolódtam. Tekintetem megakadt a szomszéd ház egyik ablakán.

Nime az ablakban ült és csak hallgatta a zenét. Nagyon megörültem, mikor megláttam. A lány biztos megérezhette, hogy figyelem, mert felnézett az erkélyemre.

Mikor meglátott széles mosollyal integetett. Sután vissza intettem neki, majd bementem a szobámba. Nem maradta sokáig, mert nem tudtam mit csinálni magammal.

-Hová mész?-kérdezte apám, mikor lerohantam a lépcsőn.

-Csak a szomszédba- mondtam, de már ott se voltam.

Fogalmam sem volt, hogy miért mentem át Niméékhez, de ott voltam. Becsöngettem, majd vártam, hogy valaki fogadjon.

-Jó napot-köszöntem, mikor egy középkorú férfi nyitott ajtót.

-Inkább jó estét. Segíthetek?-kérdezte mosolyogva.

-Igen Niméhez jöttem. Szeretnék vele beszélgetni-mondtam.

-Kerülj beljebb. Bobó vendéged jött-mondta.

Beengedett az ajtón. A németjuhász boldog ugatás közepette rohant le a lépcsőn, majd két lábra állt, és megnyalta az arcom.

-Jenny!- hallotam Nime hangját.

A kutya abba hagyta a fogadásom, majd gazdájához ment.

-Szia-köszönt a lány mosolyogva.

-Szia. ugye nem baj, hogy csak úgy át jöttem?

-Miért lenne baj. Apa hadd mutassam be az osztálytársam Kriszt.-mutatott be a férfinak.

-Örülök, hogy végre jönnek hozzád a barátaid. Na most ha nem haragszol én mennék is. A betegek nem várnak-mondta a férfi, majd felvette a kabátját.

Elköszönt tőlünk, majd kilépett a házból. Nime beinvitált a nappaliba, majd elkezdtünk beszélgetni. Alig ismertük egymást, de úgy csevegtünk, mintha a legjobb barátok lennénk, már legalább kisiskolás korunk óta. Nem emlékszem rá, hogy pontosan miről is volt szó, de az biztos, hogy órákkal később totálisan nyugodtam köszöntem el tőle.

-Holnap megint átjöhetek?-kérdeztem már az ajtóban.

-Igen, bár én holnap tanulni fogok, de nyugodtan jöhetsz-nevetett.

-Ha zavarok akkor inkább nem jövök…

-Dehogy zavarsz! Más nem, majd hozol át tanulnivalót, és közösen tanulunk-kacsintott rám a lány.

Ahogy a kék szemeibe néztem teljesen megfeledkeztem a külvilágról.

-Na jó én tényleg megyek-mondtam zavartan.- Vigyázz magara!

-Te is szia.

-Szia.

Lassan lépkedtem, de még így is öt lépésből haza értem. Ama kérdőn nézett rám.

-Te most mosolyogsz?-kérdezte meglepetten.

-Baj?

-Nem csak rég láttalak ilyen nyugodtnak-mondta, majd hagyta, hogy be menjek a szobámba.