Az első találkozás

Fogalmam sincs miért bóklásztam az utcán. Megvoltam győződve arról, hogy valami hiányzik. Eleinte arra gondoltam, hogy csak a balhé az, de mikor elhaladtam egy kocsmai verekedés előtt nem éreztem késztetést arra, hogy becsatlakozzak. Gondoltam biztos azért van ez, mert még nem ismerem a terepet.

Két hete laktunk a városba, és én mintha kerültem volna a balhékat. Mikor a suliba belekötöttem a tanárokba, valahogy jobban éreztem magam, de mikor Nime másnap mosolyogva köszönt, mintha semmi se történt volna, valahogy kellemetlen érzés kerített hatalmába.

Zsebre dugott kézzel mászkáltam, és nem találtam a helyem. Két utcányira jártam a házunktól, de nem akartam haza menni, de a lábaim tovább vezettek.

Megakartam fordulni, de az egyik mellékutcából hangos kutya ugatásra lettem figyelmes. Nem figyeltem volna fel rá, ha két röhögő hangot meg nem hallok. Bár az emberekkel nem volt jó a viszonyom, mivel nem szerettem őket, de az állatokat elég keményen védtem. Befordultam a mellékutcába, és első nézésre lesokkoltam.

Két férfi állt vigyorogva az utca közepén, közben egyre jobban szorítottak egy lányt hátra a falhoz, aki próbált a hatalmas német-juhászába kapaszkodni, miközben lassan hátrált. A kutyán látszott, hogy szívesen megtámadná valamelyik férfit, de tudta, hogy akkor a másik kapja el a lányt.

Közelebb léptem hozzájuk. Éreztem, ahogy az adrenalin elönti az ereimet. Kicsit jobb kedvem lett, de mikor láttam, hogy a lány térdei megroggyannak rossz érzés fogott el. Nem értettem, hogy miért nem próbál meg elfutni. Lehet, hogy tíz centivel kisebb volt mint a férfiak, de akkor is gyorsan megléphetett volna.

-Hé ti!-kiáltottam a férfiakra, közben megálltam néhány lépésre tőlük.

-Akarsz valamit?-kérdezte az egyikőjük.

-Igen. Hagyjátok a lányt és a kutyáját! Kezdjetek ki a ti súly csoportotokkal- mondtam.

Megropogtattam az ujjaimat, majd kinyújtva a karom az összes izmon.

-Azt hiszed félünk tőled taknyos?-kérdezték egyszerre.

Nem válaszoltam csak vigyorogtam. Éreztem, hogy itt csontok fognak törni hamarosan. A szemem sarkából láttam, hogy a lány térdre roggyant, majd a kutya nyakát átkarolva néz fel rám.

Akkor döntöttem, hogy a saját szórakoztatásomra, nem fogom szétverni a két férfit, csak megfélemlítem. A verekedést nem én kezdtem végül. Egyszerre támadtak rám, de szerencsére kivédtem.

Egyiket arcon vágtam a másikat meg gyomron, de mintha fel se fogták volna, hogy mit csinálok. Persze, hogy nem éreztek fájdalmat, hiszen be voltak rúgva. Ez sajnos rólam nem volt elmondható.

Valószínűleg most először verekedtem úgy az utcán, hogy nem voltam bepiálva.

Mindössze öt percig küzdöttünk végül a két fickó elfutott. Szám felrepedt, és karjaim sajogtak, de mégis kihúztam magam. Lenéztem a földön kuporgó lányra, aki a bal kezét a szívére szorította, és kapkodva vette a levegőt. A kutyája ott állt előtte, és az arcát nyaldosta. Az állaton egy fekete hám volt fehér felirattal.

„Szolgállak, védelek, és segítelek. Vigyázok rád csak szeress!”-állt az idézet. Alatta a mentőszolgálat jelképe volt felfestve.

-Jól vagy?-tettem fel a hülye kérdést.

-I..igen. Mindjárt...Lecsillapodik a szívem, és...akkor még jobban leszek- válaszolta a lány, és rám mosolygott.

Az a mosoly. A szívem majd kiugrott a helyéből, mikor felismertem Nimét. Szikrázó kék szemei, és a mosolya magával ragadott.

Mikor megláttam a mosolyát akkor jöttem rá, hogy nem a balhét kerestem az utcán, hanem azt a mosolyt, ami szavak nélkül tudatta velem, hogy törődik velem. Féltérdre ereszkedtem, majd csak néztem rá.

Igaza volt, mikor azt mondta, hogy pillanatok alatt jobban lesz. Szíve hamar helyre állt, majd a lélegzete is. A kutya segítségével megpróbált fel állni, de a lábaiban a keringés még nem volt tökéletes. Felálltam, közben átkaroltam, hogy felhúzzam. A karomra támaszkodva várt, míg fel nem bírt állni a lábaira.

-Messze laksz?-kérdeztem.

-Nem- hangzott az egyszerű felelet.

A kutya a szájában fogta a pórázát, amit a lány kezébe nyomott. Nime kifújta a levegőt, majd kérdőn nézett rám.

-ÉS te messze laksz?-kérdezte vidáman.

-Néhány utcányira.

-Nem megyünk együtt egy darabig?

Komolyan nem tudtam eldönteni, hogy mi baja van. Előbb még a támadói előtt állt, és most ugyan úgy nevet, és mosolyog mint mindig. Arra gondoltam, hogy biztos nem százas, de azért elindultam mellette.

Mikor Nime megállt, csak akkor fogtam fel, hogy a ház amiben lakik a közvetlen szomszédja annak amiben apával lakom.

-Hát... Köszi, hogy megmentettél, és hogy haza kísértél. Ha volna egy kis időd be jöhetnél, hogy legalább karodon keletkezett horzsolásokat lefertőtlenítsem-mondta.

-Igazából van időm. Itt lakom a szomszédban-mondtam, megvonva a vállam.

Nime mosolya még szélesebb lett, majd be invitált. Komolyan mondom nem értettem. Úgy viselkedett velem, mintha nem én lennék az osztály legbunkóbb, és legijesztőbb embere. Nem értettem semmit.

Ahogy beléptem az előszobába mondta, hogy vegyem le a cipőmet és a kabátomat, majd beinvitált a nappaliba. Enyhén szólva zavarban voltam, mikor leültetett a szőnyegre, majd elkezdte lefertőtleníteni a karomon keletkezett horzsolásokat, amiket addig észre se vettem.

-Kész is vagyunk-mondta a lány, mire lehúztam a felsőm ujját.

-Köszi... Az mi?-kérdeztem egy idézetre mutatva a nappali ajtaja felett.

-Oh az. Csak kicsit unatkoztam az egyik műtétem után, és a nappalit kicsit kipingáltam-mondta nevetve.

„Tudjátok meg, hogy AZ Uruk AZ ISTEN; õ alkotott minket éS NEM magunk, AZ õ népe éS AZ õ legelõinek juhai vagyunk” Zsolt 100:3

-Ez egy bibiai idézet?-kérdeztem.

-Az egyik kedvencem-mondta Nime, mire meglepődve néztem rá.

Ekkor találkoztam először egy bibliai idézettel a Biblián kívül.